2015. november havi bejegyzések

Én is gyászolok…

Élhetnénk békességben is együtt. Nem értem miért bántjuk egymást. Ez mindenkinek csak bánatot és fájdalmat okoz. Végigtekintve az emberiség történelmén újra és újra ugyanazokba a hibákba esünk bele. Évezredek óta gyilkoljuk egymást, pedig szeretetre születtünk. Egymás segítésére, megértésére. Tegnap írtam a www.boldogasszonyok.hu oldalon egy blogbejegyzést: Az bánt másokat, akinek valami miatt nagyon rossz az élete címmel. Igaz ez a gyermekbántalmazásról szól elsősorban, de az is milyen már, hogy még a gyerekeket is képesek vagyunk bántani?

Vajon én megélhetném még azt, hogy aki másokat bánt, annak segíteni akarunk, hogy ne legyen neki annyi rossz az életében, hogy másoknak akarjon ártani? Persze nem vagyok annyira naiv, hogy az előző kérdést teljesen komolyan kérdezzem, csak épp arról beszéltünk ma, hogy mit jelenthet vajon: “Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.”? Nem lehet, hogy azt jelenti, hogy aki rossz, annak rossz? És minél rosszabb egy ember, annál rosszabb helyzetben van? Mert, ha ezt jelenti, akkor fordítva ülünk a lovon. Akkor büntetés helyett gyógyítani kellene, természetesen közben mindent megtéve azért, hogy aki másokat bánt, ne tudjon többet ártani. Védve legyünk tőle. A kisgyerekeknél már használjuk ezt. Tudja minden nevelő, hogy amikor egy gyerek rúg, vág, dacol, rombol, bajban van, és szeretetre megértésre van szüksége. Rá kell jönni mi a baj a kicsi életében, és segíteni kell neki, mert egyébként, ha magára marad, vagy ellene fordulunk a helyzet még rosszabbá válik.

Jönnek a hírek. Az egyik szörnyűbb, mint a másik. Fenyegetőzések, fegyvereladások, hibáztatások. Mindenki mondja a magáét, de közben emberek halnak meg, családok válnak egy életre boldogtalanná, anyák és apák siratják a gyermekeiket. Mikor lesz már ebből elég? Mikor ébredünk rá kollektíven, hogy ennek a játszmának mindannyian a vesztesei vagyunk? Hány embernek kell még meghalnia, hány családnak kell boldogtalanná válnia, hány szülőnek kell élete végéig gyászolnia? Megcsonkított emberek, gyerekek, félbetört életek, félelem, gyász, gyűlölet, bosszú…. Ki az az idióta, aki azért született volna a világra, hogy ilyeneket éljen át? Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy az a sperma, amely félmilliárd indulóból elsőként ért oda a petesejthez, ott nagy-küszködve befúrta magát, elkezdett osztódni egészen addig, amíg megszületésre készen neki nem kezdhetett annak a nagy tortúrának, ahol a pici fejével utat törve végre világra került, azzal a szándékkal tanult volna meg járni, hogy felnőve békés embereket lövöldözzön halomra??? Hol rontjuk el? A családokban, vagy az intézményekben? Vagy tényleg ennyire romlott lenne az ember, hogy egy ilyen szép helyen, mint ez a csodálatos, gyönyörű kék bolygó azon jár az esze, hogyan pusztítsa el a másikat?

Ha szenvedésre születtünk volna nem lennének ízek, színek, illatok, imák, szerelmek. Nem tudnánk hinni, nem lenne képzelet. Nem lennének gyermekeink. Nem lenne napfény, és nyári eső. Nem lenne Karácsony. Nem lenne szívünk, hogy fájjon, és nem lennének könnyeink, melyeket hol örömünkben, hol fájdalmunkban ejtünk. Nem lett volna Teréz Anyánk. Nem lenne Dalai Lámánk, Eckhart Tollénk, Böjte Csabánk. Nem lennének szüleink, barátaink. De vannak. Mert örömre születtünk, nem szenvedésre. Idővel, ha meg nem is tudnak, de valamennyire begyógyulnak a sebek, viszont az emlék és a félelem örökre ott marad. A mi életünket ez a sok agresszió, már megfertőzte, és ebből a gyermekeinknek is adtunk tovább. De a még meg sem született unokáinkat is félelemben akarjuk felnevelni? Vagy elkezdünk tenni azért, hogy békésebb, boldogabb legyen az életünk?Mindenki csak annyit, amennyi neki gond, nehézség és áldozat nélkül tiszta szívéből, könnyedén megy. Még ha lassan haladunk is, vagy néha megtorpanunk, és képtelenek vagyunk hosszú ideig tovább lépni, legalább az irányt tartsuk. A szeretet és a félelem vonalán a szeretet felé haladva kezdjük el végre bekötözni egymás sebeit. Tegyük le a fegyvereket. Hagyjuk abba az acsarkodást, a hibáztatást, a gyűlölködést, a fenyegetőzést. Értsük meg, amit Dr. Gerald G. Jampolsky A SZERETET TANÍTÁSA könyvében leír: Ne taníts mást csak szeretetet, mert szeretet vagy te magad is. CSAK SZERETETRE TANÍTS. A könyv ingyenesen elérhető a mek.oszk.hu/00100/00115/00115.htm oldalon. De vannak más nagyszerű könyvek is. Például a Jampolsky könyvében is említett Csodák tanítása. Nagyszerű módszerek, mint a titkos hawaii módszer a: HOOPONOPONO. Annyi ajándék, annyi szépség, annyi képesség. Hogy engedhetjük, hogy ne ez uralja a világunkat, hanem a bánat és a félelem? Hogy engedhetjük, hogy gyászolnunk kelljen a meghalt áldozatokért Európában és szerte a világban, a bántalmazott, éhező, szenvedő gyermekekért, nőkért, férfiakért? Hogy engedhetjük? Én ezt nem értem. Így csak gyászolok, mélyen a szívemben. Gyászolom, hogy lehetne másképp is. Szerethetnénk, segíthetnénk, összefoghatnánk. Talán egyszer, még az én életemben sikerülhet. Átgondoltam, mégis hinni akarok ebben.

Az bánt másokat, akinek valami miatt nagyon rossz az élete

Komolyan tenni akarok napról napra azért, hogy minél többen legyünk boldog asszonyok, így megkerülhetetlen, hogy olyan dolgokkal is foglalkozzak, amik akadályozhatják ezt. A félelem, kirekesztés és bántalmazás biztos akadálya a boldogságnak. Különösen akkor, ha a gyermekünket érinti. Középiskolai tanárként a legkeservesebb emlékeim kötődnek ahhoz, amikor a gyerekek kiközösítettek valakit, vagy valakiket. Nem is lehet néhány szóban elmagyarázni, milyen sok szempontot kell figyelembe venni, mennyire veszélyes felnőttként véleményt mondani, döntést hozni. Mert az esetek többségében alattomos, gonosz, álnok dolgokról van szó. De az is kiderül, hogy aki gonoszkodott, alattomos és álnok volt, egyben problémagazda is. Mert, ha vesszük a fáradságot, és utánajárunk a dolgoknak  kiderül, hogy az bánt másokat, akinek valami miatt nagyon rossz az élete, és a benne lévő dühöt, fájdalmat, agressziót vezeti le egy tőle gyengébben.

A gyermekbántalmazásról még mélyebb a csend, pedig a törvény évek óta tiltja a gyerekek mindennemű bántalmazását, beleértve ebbe, a ma még oly sokszor alkalmazott verbális agressziót is. Mégis vannak szülők, akik nem is tudnak róla, hogy bántják a gyermeküket, sőt olyan szülők is vannak akik tudják, de eltűrik, hogy sérelem érje a gyermekeiket, akár intézményes keretek között is, és a legrosszabb esetekben vannak olyan szülők, akik maguk is bántják a gyerekeiket.

Az UNICEF “Szemünk előtt, mégis láthatatlan” című jelentése 190 országból gyűjtött össze olyan adatokat, amelyek gyermekek elleni erőszakot rögzítenek ott, ahol a gyermekeknek biztonságban kellene lenniük: a közösségükben, az iskolában és az otthonukban.Szemünk előtt, mégis láthatatlanRészletezi az erőszak hosszan tartó, gyakran generációkon átívelő hatásait. Kimutatja, hogy az erőszaknak kitett gyermekek nagyobb valószínűséggel válnak munkanélküli, nélkülöző és agresszív felnőttekké. A szerzők megjegyzik, hogy az adatok csak olyan egyénektől származnak, akik hajlandók voltak válaszolni, így a jelentés minimális becsléseket tartalmaz.” forrás:  http://unicef.hu/dobbenetes-gyermekbantalmazasi-adatok-2/