Idézetek, versek, mesék, történetek, bölcsességek

 

A gyermekneveléshez mindenki ért egy kicsit, hiszen gyakorló szülőként sok dolgot megtapasztalunk. Számomra az egyik ilyen nagyon fontos tapasztalat éppen az, hogy a gyermeknevelésre nincs használható recept. Persze vannak olyan bölcsességek, amiket jó, ha tudunk, mert olyan általános igazságokat tartalmaznak amiknek mindenki hasznát tudja venni. Úgy gondoltam keresek olyan verseket, meséket, történeteket amik ilyen bölcsességeket tartalmaznak, és mindenki azt olvashatja ki belőle ami a szívéhez a legközelebb áll. 

„Míg megnövök Engem ne emeljen a magasba senki, ha nem tud addig tartani, míg tényleg megnövök. Guggoljon ide mellém, ki nem csak hallani, de érteni akar, hogy közel legyen a szívdobogásunk.” /Birtalan Ferenc/

 

Diane Loomans: Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést

Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést,
Fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.
Példálózás helyett példát mutatnék,
Nem siettetném a gyermeket, hanem hozzá sietnék.
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék.
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot.
Kirándulnék, sárkányt eregetnék,
Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék,
Nem erőszakoskodnék a gyermekkel, hanem a lelkét erősíteném.
Előbb az önbizalmát építeném, s azután a házamat.
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről,
És többet a szeretet hatalmáról!

Dávid Rózsa: Gyerekek nevében

Beszélj velem úgy, mintha felnőtt lennék!
Játssz velem úgy, mintha gyermek lennél!
Bízz bennem! Adj nekem feladatot!
Majd meglátod, milyen ügyes vagyok!
Dicsérj meg, ha megérdemeltem!
Igazságtalanul ne büntess engem!
Ha úgy érzem, teher vagyok neked,
boldogtalan leszek! Rossz gyerek!
Ha a bolt minden játékát elém rakod,
mit ér, ha önmagad helyett adod?
Játssz velem, mintha gyerek lennél!
Beszélj velem, mintha felnőtt lennék!
Ami nekem fontos, vedd komolyan!
Csak akkor szólj rám, ha komoly oka van!
Ne tiltsd meg, amit meg kell tennem!
A világot kell felfedeznem! 

Szabó Lőrinc: LÓCI ÓRIÁS LESZ

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyrõl a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztõ volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Szabó Lőrinc: Kicsi vagyok én…

Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
mint a tüdő a fazékból,
kidagadok én.

Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
apámnál is, anyámnál is
nagyobb leszek én.

Kicsi vagyok és,
erős leszek én,
világ minden óriását
földhöz vágom én.

Kicsi vagyok én,
bátor leszek én,
óriások palotáit
elfoglalom én.

Kicsi vagyok én,
nagy úr leszek én,
arany szobát adok minden
testvéremnek én.

Kicsi vagyok én,
vezér leszek én,
én leszek a legjobb ember
a föld kerekén.

JANIKOVSZKY ÉVA: KIRE ÜTÖTT EZ A GYEREK?

Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok.

Nagymama azt mondta: Istenem, akárcsak az anyja!
Nagypapa azt mondta: az ördögbe is, szakasztott az apja!
Emil bácsi azt mondta: a megszólalásig szegény Jolán!
Apukám azt mondta: mintha csak magamat látnám!
És anyukám azt mondta: azért talán rám is hasonlít egy kicsit!

Amíg kicsi voltam, és több eszem volt, mint egy nagynak, anyukám egy füzetbe írta be, hogy

mikor fordultam a hasamról a hátamra,
mikor ültem fel először,
mikor álltam fel a járókában,
mikor ittam először bögréből,
és mi volt az első szó, amit kimondtam.

Amíg kicsi voltam és aranyos, mindenki így beszélt hozzám:

Anyuka egyetlen boldogsága
Nagymama szeme fénye
Drága csillagom
Kicsi bogaram
Eszem azt az arany kezecskéjét
Hadd pusziljam meg a talpacskáját
Mit hoztam az én kis madaramnak?

Amíg kicsi voltam és bűbájos, apukám albumba ragasztotta a fényképeimet, hogy mindenki megnézhesse, milyen voltam háromnapos, kéthetes, négy hónapos és egyéves koromban. Ebben az időben került az első kinőtt tipegőcipőm anyukám fölé a polcra, ekkor vágott le a nagyanyám egy fürtöt abból a gyönyörű aranyhajamból, s ekkor tette apukám a tárcájába, amit neki rajzoltam.

Amíg kicsi voltam, mindenki csodálta, hogy megint mennyit nőttem, megint mit mondtam, és nahát, milyen ügyes vagyok. És apukám lefényképezett az Állatkertben, a játszótéren, Cézárral, akitől nem féltem, Aranka nénivel, akitől féltem, és az óvodai záróünnepélyen, ahol nekem tapsoltak a legtöbbet. Pedig a fényképeken az sajnos nem is látszott, hogy engem minden érdekel, hogy olyan eleven vagyok, mint a csík, és úgy fog az eszem, mint a beretva.

Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, aki csak látott, mind azt mondta:

Micsoda sikerült gyerek!
Igazán büszkék lehettek rá!

És bár a család úgy vélte, hogy ugyan már, hiszen mindegyik kisgyerek egyformán helyes, azért egymás közt mégis belátták, hogy igaz, ami igaz, ritka az olyan kisgyerek, amelyik egyformán okos és kedves és szép.

Mert ott van például a szegény Ilonkáék fia,
Vagy ott van a szegény Istvánék lánya,
És aztán a nagymamának eszébe jutott, hogy
Na és ott van a Déneske,

És abban mindenki egyetértett, hogy a Déneskérõl jobb nem is beszélni. Apukám és anyukám ilyenkor szerényen mosolygott, és azt mondta, hogy persze, még mindegyik kinőheti magát.

Amióta megnőttem, és butaságokat beszélek, és elviselhetetlen vagyok, és rossz rám nézni, aki csak meglát, azt mondja:

Ez volna a ti fiatok?
Szinte hihetetlen!
Nem lehet ráismerni!

És a család szégyenkezik, mert arra persze nem számítottak, hogy én is kinövöm magam.

Amióta nagy vagyok és nyegle és idétlen, hogy csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek.

Nagymama azt mondja: én nem tudom, kire, de az anyjára biztos nem!
Nagypapa azt mondja: én nem tudom, kire, de az apjára biztos nem!
Emil bácsi azt mondja, hogy szerencse, hogy szegény Jolán már nem érte meg!
Apa azt mondja: most láthatja az anyja, hogy nem kellett volna mindent ráhagyni!
Anya pedig azt mondja: te vagy az apja, hát mért nem pofozod meg?

És bár a család jól tudja, hogy minden kamasz elviselhetetlen, egymás között mégis belátják, hogy ami sok, az sok, az ő türelmüknek is van határa, és ez így nem mehet tovább. Csak még azt nem tudják pontosan, hogy akkor hogyan is menjen.

Nagymama szerint valakinek, ugye, nevelni kellene ezt a gyereket, mert csak nő, mint a dudva.
Nagypapám szerint szigorúbban kellene fogni ezt a gyereket, mert első a kötelesség.
Aranka néni szerint meg kellene válogatni, hogy kikkel barátkozik ez a gyerek, mert aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.
Anya szerint többet kellene aludnia ennek a gyereknek, mert sosem alussza ki magát.
Apa szerint többet kellene tanulnia ennek a gyereknek, mert így nem viszi semmire.
Emil bácsi szerint ez szomorú, mert ugye, az õ családjukban mindenki normális volt, és attól fél, hogy ez, sajnos, a Rezső vére.

Megkérdeztem, hogy ki a Rezső, abban mindenki egyetértett, hogy a Rezső az nem tartozik rám. Abban az időben sokat álmodtam a Rezsővel, de aztán a nagymama mondta, hogy ne higgyek Emil bácsinak, a Rezső jó gyerek volt, csak megszédült, és megmutatta a fényképét is. Azóta nem álmodok vele.

Amióta nagy vagyok és ütődött és nyegle és idétlen, azóta nem lehet hozzám szólni. De azért szólnak. Pedig tudják, hogy ha hozzám szólnak, az olyan, mintha a falnak beszélnének. Nem tudom, a fal miért nem válaszol, én azért, nem, mert abból csak baj van. Én ugyanis tisztességesen válaszolni se tudok. Ha azt kérdezik tőlem, hogy mondd, édes fiam, mire használod te a fejedet? Én csak úgy magamtól azt válaszolnám, hogy azzal szoktam fejelni, azon növesztem a hajamat, és azon van a fülem is, amit mozgatni tudok. Ez persze nem tetszene nekik, mert már sokszor megmondták, hogy a fejem azért van, hogy gondolkozzam vele. Ha azt kérdezik tőlem, hogy csak tudnám, hogy mit csináltál egész délután, hogy késő este fogsz hozzá a leckéhez!

Én ugyan elmondhatnám, hogy délután fölvettem a magnóra három számot, aztán visszahallgattam, aztán megpróbáltam leírni a szövegüket, aztán kerestem hozzá szótárt, aztán találtam a szótárban két képeslapot, amiről eszembe jutott a képeslapgyűjteményem, ami egy nagy borítékban volt, de persze megint eltette valaki, mert mindent elrámolnak, de azért csináltam a képeslapgyűjteménynek egy képeslapgyűjtemény-tartót, mert nálunk semmi se veszhet el, és majd ha megtalálom, akkor abba fogon tenni, igazán nagyon jó kis képeslapgyűjteményt csináltam, csak sajnos közben a ragasztó ráfolyt az íróasztalomra, akkor kerestem benzint, hogy föloldja, és föl is oldotta, de sajnos a lakkozást is a tetején, akkor kerestem lakkot, hogy lelakkozzam, de a csónaklakkos dobozban valami más volt, mert mindig mindent összeöntenek, és le kellett smirglizni az egészet, erről eszembe jutott, hogy jó volna feltalálni egy olyan lakkot, amit nem kell smirglizni, hanem egyszerűen le lehet húzni, és alatta van egy másik lakkréteg, ami még egészen új. Erről eszembe jutott, hogy kémiából holnapra három példa van feladva, csak azt nem tudom, hogy melyik három, és ezért felhívtam a Lazaricsot, mert az valami fantasztikusan megjegyzi az ilyesmit, és tényleg tudta, és én belejátszottam neki a telefonba a három új számot, amit fölvettem, hadd halljon ő is valami normálisat, és akkor hazajöttek.

Ha én ezt mind elmondom, akkor az egészből csak annyit értenek meg, hogy megint tönkretettem az íróasztal lapját. Ezért inkább csak a vállamat vonogattam, amire azt kérdezték, hogy csak tudnám, hogy kitől tanulod ezt a tempót! Mintha magamtól nem jöhetnék rá valamire. A végén úgyis azt mondják, hogy én nem tudom, hogy milyen gyerek vagy te! Pedig õk mindnyájan tudják, hogy milyen gyerek vagyok, csak én nem.

Nagymamám szerint az a baj, hogy ideges ez a gyerek,
Nagypapám szerint az a baj, hogy nem sportol ez a gyerek,
Aranka néni szerint az a baj, hogy zárkózott ez a gyerek,
Emil bácsi szerint az a baj, hogy nem érdekli ezt a gyereket semmi,
Anya szerint az a baj, hogy túlterhelt ez a gyerek,
Apa szerint az a baj, hogy nem gondolkozik ez a gyerek,

De abban mindnyájan egyetértenek, hogy nincs bennem semmi jóérzés. Én nem tudom, pontosan, hogy mi az a jóérzés, de nekem mindig kapar a torkom, ha válogatott meccsek elõtt eljátsszák a Himnuszt, vagy gyõzünk a versenyen, és felhúzzák a zászlót, még most is polcomon tartom az öreg macimat, és mindig sajnálom a halat, amit kifogok a vízbõl.

És az sem igaz, hogy nekem eszembe se jut, hogy segítsek valamit, mert a múltkor is elmosogattam a Borinkáéknál a buli után, és a végén még a konyhát is felmostam. Mondta is a Borinka nagymamája, hogy a Borinka lány létére példát vehetne rólam, amiért persze a Borinka bosszút állt, és megvárta a nagymamámat az ABC elõtt, és elvette tõle a két szatyrot, és hazáig cipelte. Azóta én példát vehetek még a Borinkáról is, aki ugyan nem egy szépség, de legalább van benne jóérzés. Persze még így sem értik, hogy mit eszek én éppen a Borinkán, mikor itt van az Istvánék lánya, aki itt lakik a szomszédban, vagy itt van a Déneske húga, aki mégiscsak komoly lány. És mért nem barátkozom a Déneskével, mikor a Déneskétől csak jót tanulhatnék? Mert az se normális, hogy folyton csak itthon penészedek, a rossz levegőben, és bőgetem a magnót.

Az én koromban se apukám, se anyukám nem heverészett világos nappal a rekamién, nem ült a földön görbe háttal a magnó mellett, hanem ebéd után azonnal nekifogtak a leckének, aztán ahogy befejezték, szaladtak ki a szabadba, és szívták a jó levegőt. Énszerintem azért, mert se apukámnak, se anyukámnak nem volt magnója.

Ha magnózom, Emil bácsi csak sóhajt, hogy pedig kiskoromban mennyire szerettem a zenét, anyukámnak meg az jut az eszébe, hogy az sincs rendjén, hogy nekem nincsenek barátaim. Mert nem hiszik el, hogy vannak, csak azok is otthon ülnek görbe háttal a rossz levegőben, és naphosszat bőgetik a magnót. Esetleg heverésznek világos nappal a rekamién.

Persze arra nem gondol se anya, se apa, hogy ha nem volnának barátaim, akkor én se tudnám naphosszat bőgeti a magnót, mert nem volna, aki kölcsönadja az új szalagokat.

Apa azt mondja, hogy ő örül, ha vannak barátaim, de szeretné látni, hogy kik azok. Aztán amikor eljönnek, és látja őket, akkor meg nem szereti nézni. Mert micsoda társaság ez, hogy egyik sem törli meg a lábát, de mindegyik zsebre dugja a kezét, hogy egyik se tud tisztességesen köszönni, de nyugodtan leveti a cipőjét, és egyiknek sincs egy normális szava, mert vagy nyerítenek, mint a lovak, vagy hallgatnak, mint a kukák.

Mert anyukámnak és apukámnak az én koromban nem volt se magnója, se lemezjátszója, se táskarádiója, de megvolt a maga jó társasága, akikkel kirándulni jártak, társasjátékot játszottak, és értelmes emberek módjára beszélgettek. Apa és anya barátaiból egytől egyik nagy ember lett, kivéve azt, aki sajnos elkallódott.

Nagymamám szerint az én barátaimnál azt se lehet tudni, hogy melyik a fiú, és melyik a lány, mert egyforma maskarában járnak, hogy rossz rájuk nézni. Ha meg nem járnak egyformában, és lehet tudni, hogy melyik a fiú, és melyik a lány, akkor meg megáll az embernek az esze, hogy manapság mit meg nem engednek maguknak, hát van ezeknek a lányoknak egyáltalán anyjuk?
Azért az érdekes, hogy Borinka nagymamája ugyanezt kérdezte, mikor én először fönt voltam náluk, pedig ő tudta rólam, hogy én fiú vagyok.

Amikor mindenki látta már otthon a barátaimat, nagyapám azt mondta, hogy azért lehetne bennem annyi belátás, hogy a szüleim dolgozó emberek, és nekik is csak ez az egy vasárnapjuk van, és előtte csak egy szombat, amikor végre pihenhetnének, hát legalább ilyenkor szeretnének csöndet és nyugalmat az otthonukban.

Énbennem volt annyi belátás, és ezért fogtam a magnót, hogy elmenjek egy barátomhoz. Anya örült ugyan, hogy végre kimozdulok, és nem ülök itthon görbe háttal a rossz levegőben, és nem is heverészek világos nappal a rekamién, de tudni akarta a barátom nevét, címét, utolsó bizonyítványát és a papája foglalkozását, mert őt ugyan nem érdekli, hogy ki kinek a fia, mert az nem számít, de azt előre megmondja, hogy nem viszem el a magnót sehova, mert nem azért vették nekem drága pénzen, hogy más elrontsa nekik. Ez azért van, mert egyszer a Blazsek elvitte a magnót, és véletlenül éppen akkor romlott el. Apukám akkor is azt mondta, hogy tudtam, tudtam, előre megmondhattam volna!

Mert a felnőttek mindent előre tudnak.

Azt is, hogy leesem onnan, azt is, hogy összetöröm, azt is, hogy felgyújtom, azt is, hogy kiöntöm, azt is, hogy megfázom, és azt is, hogy nem lesz ennek jó vége. Csak azt nem értem, hogy akkor mért mérgesek, amikor a végén igazuk lesz. Én nem szeretem előre tudni semminek a végét, kivéve a matekpéldákat, de azt mindig megkérdezem a Lazaricstól.

Amióta nagy vagyok, és az ötéves húgomnak is több esze van, mint nekem, arra is kíváncsiak, hogy mondd, édes fiam, tulajdonképpen hogy képzeled te el az életed?

Az életet olyankor kéne elképzelnem, amikor hangosan bőgetem a magnót, amikor sárosan hagyom a cipőmet az előszobában, amikor kölcsönadom apukám fényképezőgépét a Blazseknak, amikor későn jövök haza, amikor nem tudnak reggel fölkelteni, amikor sokáig vagyok a fürdőszobában, amikor egész nap nézem a tévét, és amikor már hétfőn elköltöttem a heti zsebpénzemet. Persze ilyenkor nem tudom az életet elképzelni, mert mással vagyok elfoglalva.

Az életet akkor próbálom elképzelni, amikor leülök tanulni, mert olyankor van rá időm, vagy amikor kijövök a moziból, mert akkor van hozzá kedvem, vagy ha Borinka fölfütyül értem, mert olyankor eszembe jut. Énszerintem az élet az elég tűrhető, és nem kell vele az embert folyton ijesztgetni, én egész jól érzem magam az életben, ha nem is látszik rajtam. Azért gondolom, hogy nem látszik, mert különben nem mondanák mindig, hogy más boldog volna,

Ha ilyen szép otthonban élhetne,
Ha ilyen drága télikabátban járhatna,
Ha nyelveket tanulhatna,
Ha minden reggel kakaót ihatna,
Ha ennyi könyve, játéka, ruhája lenne,
És ennyit foglalkoznának vele a szülei.

Csak az a baj, hogy én már jó dolgomban azt se tudom, hogy mit csináljak. Ez azért nem igaz, mert én jó dolgomban mindig tudom, hogy mit csináljak.

És azt is tudom,

hogy felnőtt koromban majd megenném még azt a sok finom ételt, amiben most turkálok,
majd hálás leszek Aranka néninek, aki csak a javamat akarta,
majd megbecsülöm a pénzt, amit nekem kell megkeresnem,
majd visszasírom még a gyerekkoromat, amikor mindenem megvolt,
és majd megtanulom, hogy milyen az élet, de sajnos a magam kárán.

Csak az a baj, hogy nekem ezek közül egyik se olyan fontos, hogy siessek miatta felnőni, és különben is, szeretek mindent az utolsó percre hagyni.

Hiába is kérdezi tőlem apa, hogy milyen ember lesz így belőlem, mert én sem tudom, pedig már sokszor gondolkodtam rajta. Lehet, hogy még növök öt centit, de hármat biztosan, és egy vagy két számmal nagyobb cipőt hordok, és remélem, megerősödnek a karizmaim, és szélesebb lesz a vállam, és szakállam is fog nőni. De azért egy kicsit hasonlítok majd az apura, és egy kicsit az anyura, és ha majd ők öregek lesznek, és ott ülnek a parkban a padon, akkor újra mutogatni fogják mindenkinek a fényképemet, hogy ez pedig a nagyfiunk, biztosan látta már a tévében, és olvasta az újságban, mert világhírű, igen, ő az,

aki elérte és bejárta és felfedezte,
megnyerte és túlszárnyalta és megdöntötte,
megtalálta és elfogta és megmentette,
legyőzte és felszabadította és kikiáltotta,
átélte és megírta és megzenésítette.

És akkor majd mindenki köréjük gyűlik, és csak csodálkoznak és ámuldoznak, hogy nahát, ez volna a maguk fia?!
Szinte hihetetlen!
Büszkék lehetnek rá!
És akkor végre apukám se fogja mondani, hogy tudtam, tudtam, előre megmondhattam volna.

Csorba Piroska: Mesélj rólam
Mesélj anya,
milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam?
És tehozzád hogyan szóltam,
amikor nem volt beszédem?
Honnan tudtad, mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?
Mesélj rólam!
Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél,
meleg tejeddel etettél?
Akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem?
Úgy neveztél: kicsi lelkem?
És amikor még nem voltam,
a hasadban rugdalóztam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?
Mesélj anya,
mesélj rólam!
Milyen lettem,
amikor már megszülettem?
Sokat sírtam
vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?
Ha én nem én lettem volna,
akkor is szerettél volna?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.