Családot teremteni

“Ahol a szeretet uralkodik, ott nincs hatalomvágy, és ahol a hatalomé az elsőbbség, ott nyoma sincs a szeretetnek.”  Carl Gustav Jung

A hihetetlen családMindenem a család, mégis olyan nehezen szántam rá magam ennek a bejegyzésnek a megírására. Talán éppen azért, mert mindenem a család, és szerettem volna valami olyat megosztani, amire azt mondhatnám: “Hűha”

Ahogy telt az idő egyre kényelmetlenebb volt számomra, hogy nem jut eszembe semmi ilyesmi, de nem akartam eltérni az eredeti elgondolásomtól. Valami különlegeset szeretnék, ismételgettem magamban, valami olyat ami okos is, találó is, és segíthet is. Annyi előadást ültem végig, annyi könyvet olvastam el, annyi beszélgetésen vagyok már túl a családdal kapcsolatban, egészen biztosan van valami amit hitelesen tudok közvetíteni. Egyszerűen csak ki kell várnom.

Aztán egyszer-csak eszembe jutott. A társteremtésről fogok itt írni. Nem biztos, hogy egyszerre, talán hetekbe, hónapokba is beletelik, de azt hiszem ez tényleg érdekes lehet.

Önmagában a teremtés is nagy kihívás, a tudatos teremtés pedig olyan kategória, aminek a létezéséről nem tudnak, vagy nem akarnak tudni sokan az emberek közül. Ezt én értem, hiszen a saját életemben is tanúja voltam a hárítás tudományának, mert ha elfogadom a teremtés lehetőségét grátiszként a teremtés felelőssége is megjelenik. Aztán, ha ezzel meg is tudok barátkozni, rögtön ott a felismerés: bár teremteni csak én tudok az életemben, a többiek hatása rendkívüli módon befolyásolja a teremtésemet. Tehát, ha boldogulni akarok ezt is meg kell tanulnom kezelni.

Ha ezen is átrágom magam jön az ami számomra már igazán nagy falat: azokat a történeteket amiket közösen alkotunk, közösen is teremtjük meg. Ilyen közös történet a párkapcsolat, a család, a munkahely, a lakóházi közösség, az utca, a településünk, az országunk és még sok minden más. Szóval összefoglalva az életem, az életünk. Ez aztán a táncok tánca. Egyszerre lenyűgöző és rendkívül érdekes dolog is megfigyelni például milyen energiák vannak családokon belül. Többségében pozitívak, vagy kevésbé azok, esetleg bizonyos dolgokkal kapcsolatban pozitívak csak? Milyen a hozzáállásunk a dolgokhoz? Miről mit hiszünk? Nézzünk példaként három fontos területet az egészséget a pénzt, és a szeretetet.

  • Mi egészséges család vagyunk, akik szinte sohasem költenek gyógyszerre, vagy olyanok akik minden betegségbe beleesnek?
  • Van pénzünk, jut bőven mindenre, vagy épp csak annyink van mindig amennyi kell, vagy – ami az egyik legpusztítóbb program – bármit teszünk mindig vesztesként kerülünk ki belőle?
  • Kicsit hangosak vagyunk, néha összekapunk, de imádjuk egymást, vagy idegenként élünk együtt?

Ki miről mit gondol? Az neki mit jelent, és milyen hatással van ez a többiekre? Nem egyszerű, pedig ez a feltehető kérdéseknek csak a töredéke.

A társteremtés szóra Google 3300 találatot dob ki 22 másodperc alatt, így aki szeretne elmélyedni benne talál bőven információt. Engem szülőként, feleségként, pedagógusként legjobban a család az elsődleges szocializációs  közeg érdekel, ahol óriási teret kap a társteremtés.

A szocializáció során sajátítjuk el azokat a normákat, értékeket, hagyományokat, nézeteket, attitűdöket amelyeket a családunk képvisel. Ez a tanulási folyamat a születésünktől a halálunkig tart. Mindig abban a közegben kezdődik amelybe beleszületünk,  így a család, vagy annak hiánya életünk legmeghatározóbb tapasztalatává válik. Később egyre nagyobb szerepe lesz a kortársaknak, az intézményeknek: óvodának, iskoláknak, munkahelyeknek, a párválasztással induló új családnak, és összességében az egész  társadalomnak. Előbb két ember próbálja összecsiszolni a hitrendszerét, majd a gyerekek megszületésével ezek a hitrendszerek is átkerülnek, továbbörökítődnek. Ezért működnek tükörként a gyermekeink, hiszen rájuk nézve láthatjuk milyenek vagyunk valójában. Ha tetszik, ha nem tetszik amit látunk ez a valóságunk, ami egyre nagyobb erővel nyilvánul meg, hiszen a kezdeti kettőből, három, négy, öt vagy több lett, aki azokat a normákat, értékeket, hagyományokat, nézeteket, attitűdöket képviseli amelyeket a saját egykori családunk képviselt, és továbbörökített rajtunk keresztül . Persze, ha ezek a minták jó élethez segítenek bennünket, minden rendben. De mi van, ha megbetegítőek?

Őszintén hiszek abban, hogy nagyon sok minden újraírható, újratanulható, igaz a tudomány képviselői szerint minél korábbi életkorban történt a tapasztalat annál körülményesebb, annál nehezebb módosítani. Erre mondják “a szülők (és  a pedagógusok is)  hosszú árnyékot vetnek”.

Éppen ezért lenne annyira fontos nekünk asszonyoknak tudni és érteni, hogy működnek ezek a dolgok. Igaz bonyolult és szövevényes, de néhány egyszerű ismeret elsajátításával és alkalmazásával már klasszisokkal jobbak lehetnek önmagunknak és a családunkban élőknek a kilátásai.

A szeretet választhatóEgyik ilyen ismeret lehet a szeretet és az agresszió közötti kapcsolat. Frank Minirth, Paul Meier, Robert Hemfelt: A szeretet választható című könyvükben azt írják (111. oldal) a szeretet és az elfojtott indulatok között kapcsolat van, amit tartályként is elképzelhetünk. Ezek a tartályok összefüggésben vannak egymással. Minél több a szeretet egy családban annál kevesebb az elfojtott indulat, harag, agresszió, és igaz ez fordítva is. Vagyis a szeretetet kellene választanunk, bármilyen lehetőségek merülnek is fel, hiszen ezzel tudnánk egy békés, támogató, együttműködő, virágzó, boldog létet teremteni. A képességünk megvan hozzá, csak az a kérdés a hozzáállásunk intelligenciája milyen: szeretet-orientált, vagy hatalom-orientált. Együtt, vagy mindenki magának? Mi vagy én? Nekünk, vagy nekem?

Azt gondolom minden olyan közösségre igaz ez, ahol társteremtés folyik. Megfigyeltem sokszor, sok helyen azokat akikben a szeretet rezgései, és azokat is akikben inkább a hatalomvágy rezgései dominálnak. Előbbiek javasolnak, kérnek, kérdeznek, és a környezetük örömmel jár a kedvükben. Utóbbiak számon-kérnek, leckéztetnek, dirigálnak, utasítanak, megtiltanak, fölényeskednek, hatalmaskodnak, megszégyenítenek. Persze előfordul, hogy ezzel érnek el eredményeket, de ezek csak átmenetiek. Hosszútávon senki sem szereti az ilyen embereket, és a legtöbben alig várjuk, hogy megszabaduljunk tőlük. Ráadásul nevetségessé is teszik magukat, hiszen erőfitogtatásukkal éppen gyengeségüket, bizonytalanságukat, gyarlóságukat hangsúlyozzák ki.

Van-e olyan ember aki szeretne  számon-kérő, fölényeskedő, hatalmaskodó, megszégyenítő emberekkel élni. Különösen egy családban, hiszen a munkahelyünkről haza tudunk jönni, de otthonról hova tudunk menni? Ha a válasz nem, akkor nem kellene beengedni a családba mást csak szeretetet. Próbáljuk ki Jung jól tudta-e?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.